2019. január 21 , hétfő - Ágnes

“Ő az én élő fehér botom…”

Anya és lánya. Két sors, szoros kötésben. Egyik sem tud létezni a másik nélkül, a tragédiával indult közös életből mégis olyan új minőségek fakadtak, amire azt mondhatjuk: minden okkal történik.

Második rész: A Lány

Taskovics Adél 24 éves, végzős egyetemista, vak lány. Édesanyja Romanek Inka festőnő Art-díjas festőművész képeket fest vakoknak, látássérülteknek. 42 évesen kezdett el festeni, hogy vak kislányának szemléletesen meg tudja mutatni a bennünket körülvevő világot.

 „A sorstársaim közül nem sokan mondhatják el magukról, hogy a szobájuk falán tudhatnak egy templomot, vagy a hónuk alá csaphatnak egy erdőrészletet. Köszönöm édesanyámnak, hogy lefestette nekem a világot, élményekben részesített, tágította nemcsak az én, hanem sok látássérült sorstársam képzeletvilágát.

Én sokáig azt gondoltam, ahogy a vak ember egyszerre csak egy dolgot tud megfogni, a látók is egyszerre csak egy dolgot látnak. Amikor „megnéztem” édesanyámnak azt a képét, ahol van fa, tó, a tavon csónak, repülő madár, ámulva kérdeztem: ti ezt mind egyszerre látjátok a szemetekkel?! A kitapintható festmények olyanok nekünk, mint a látóknak a keresztrejtvény, sokszor hetekig s eltart, mire mindent megértünk, ami egy mozgalmas képen van.”

Adél 1992-ben, 29. hétre 1100 grammal és 38 centivel született. A pici lánynak az inkubátorban oxigént adtak, és sajnos túladagolás történt. Emiatt sérült szemének a retinája. Egyedül a fénylátását sikerült megmenteni. Adél csak a sötétet és a világosat tudja megkülönböztetni, a színeket és formákat nem.

„Az, a felismerés, hogy látássérült vagyok, egy folyamat eredményeképpen tudatosult bennem. Nekem az volt a természetes, hogy mindent tapogatok, a lát – nem lát fogalmakkal nem voltam tisztában. Három éves lehettem, amikor különböző óvodákat néztünk meg Nagykőrösön, de sehol nem fogadtak, mert vak voltam. Ez nagyon bántott. Mikor felköltöztünk Pestre, úgy ötéves koromban felmerült egy szemműtét lehetősége, hogy többet lássak. Miután kiderült, hogy sajnos nem lehet segíteni, akkor kibillent a lelki egyensúlyom, sokat sírtam és azt mondtam anyának, miért nem inkább almafát neveltél helyettem. Azzal is gyötörtem, hogy nagyon szeretném látni az arcát, miért nem láthatom. Anya türelmesen, kedvesen magyarázta, hogy attól én még tapintással a legtöbb dolgot tudom érzékelni, és ugyanúgy helyem van a világban. Ugyanolyan értékes vagyok, mint a többi ember. Ez az időszak nagy nehezen, de lecsengett, és elfogadtam a sorsom.”

Adél az Ajtósi Dürer sori „Vakodába” járt, ami a vakok óvodája és általános iskolája. Az óvoda a nagycsoportos kortól kezdve szakadatlan örömforrás lett, van olyan barátnője, akivel ott ismerkedtek meg, és azóta is tartják a kapcsolatot. Az óvoda végén elkezdték az iskola-előkészítőre való felkészítő foglalkozásokat. Többek között a tapintásfejlesztést, ami a Braille-írás megtanulásához volt igen hasznos. Adél anyukája, Inka is megtanulta a Braille-írást, és ettől kezdve együtt tanult a lányával, „együtt jártak iskolába.

„A nyolcadik osztály után nem volt egyszerű olyan középiskolát találni, ahol, mint látássérültet, fogadnak. Egyedül a Scheiber Sándor zsidó gimnáziumban mondta az igazgatónő, hogy ha betartjuk az ottani szabályokat és vallási előírásokat, akkor felvesz bennünket a barátnőmmel együtt. Volt egy nagyon erős felvételi, amit sikerrel vettem, és az év végére le tudtam tenni a különbözeti vizsgát a héber nyelvből és a zsidó vallásból. Az osztályközösség befogadott bennünket, sokat segítettek nekünk. Meg lehet szokni, és együtt lehet élni azzal, hogy bizonyos helyzetekben az ember másokra van utalva. A tanulást nagyon megnehezítette, hogy nem voltak Braille-írásos tankönyvek. Akadtak tragikomikus esetek, mint például irodalomórán, amikor a tanár azt mondta, nyissátok ki a könyvet a 20. oldalon, de nekem 30 kazettára volt felmondva a tananyag, és bizony nem tudtam, melyiken keressem. Így anyukámra igen sok feladat hárult a tananyag felolvasásában (több ezer oldalon van már túl), elmagyarázásában és a szemléltetésben.”

A vak emberek is igénylik a mozgást, a sportot, és ugyanúgy részt vesznek tornaórán az iskolában, mint látó társaik. Igaz, vannak speciális igényeik is:

„Általános iskolában speciális termünk volt, csörgő goalball pályával. Ugyanúgy edzettünk ferdepadon, másztunk rúdon, belekóstoltunk a súlyemelésbe, az úszás is kötelező volt. Sőt, én voltam a vakoknak szervezett triatlon táborban is, ahol az úszás mellett segítővel futottunk és tandembicikliztünk. A gimnáziumban gyógytornászt kaptunk, vele tornáztunk, illetve a bemelegítést a többiekkel együtt tudtuk végezni.”

Adélból nyitott, jó humorú, társaságot kedvelő lány lett. Szavalóversenyeken indult, meséket és verseket ír. Nyolcévesen játszott Tímár Péter „Vakvagányok” című filmjében, ő volt Sárika. Ajándékként élte meg, hogy voltak olyan meghatározó emberi kapcsolatai, amelyek szebbé, tartalmasabbá tették az életét. Az egyik legfontosabb ezek közül Molnár Dániel riporter volt, akinek halálát nehezen dolgozta fel.

„Öt és féléves voltam, amikor a Calypso rádiót hallgatva felfigyeltem egy gyönyörű, mély hangra, aki egy betelefonálós gyerekműsort vezetett. Felhívtam, elmondtam, ki vagyok, verset szavaltam, de Dani bácsinak sokáig nem derült ki, hogy vak vagyok. Később személyesen is találkoztunk, és attól kezdve minden jelentős eseményről, ami velem történt, beszámoltam neki. Haláláig – akkor 11 éves voltam – jó barátok maradtunk.”

Ez a barátság meghatározó volt Adél pályaválasztásában. Érdekelni kezdte a rádiózás, és rájött, hogy szeretne emberi sorsokat, történeteket, értékeketbemutatni. Ezért döntött úgy, hogy felvételizik a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (ma Metropolitan Egyetem) Médiatudomány Szakára. Szakmai gyakorlatát 2014-ben a Katolikus Rádiónál végezte. Itt megtanulta a szakma alapjait, és több interjúját is lehetett hallani. Ma már a mesterszakot végzi, és szeretne a médiában dolgozni. Szakdolgozata a fogyatékosok helyzetéről szól a közélet, a politika és a média világában.

„A jelenlegi célom, hogy eredményesen befejezzem az egyetemet, és találjak egy megfelelő munkát. Szeretnék majd önállón élni, saját családot alapítani, úgy, hogy anyukám a közelben éljen.

Nagyon jó érzés, hogy a látókhoz képest ugyan mintegy két-háromszoros erőbefektetéssel, de sikerült elvégeznem egy egyetemet. Ez talán követendő példa lehet a sorstársaimnak is, hogy semmit sem szabad feladni. Rengeteg szépség van az életben, és mindenki maga felel azért, hogy reggel milyen hangulattal indul a napnak és mennyire pozitívan éli az életét.”

 

Szerző: Forgács Sára

 

Facebook hozzászólások