Anya és lánya, két sors, szoros kötésben, egyik sem tud létezni a másik nélkül, a tragédiával indult közös életből mégis olyan új minőségek fakadtak, amire azt mondhatjuk: minden okkal történik.
Első rész: Az Anya
Romanek Inka Art-díjas festőművész, tapintható képeket fest vakoknak, látássérülteknek. 42 évesen kezdett el festeni, hogy vak kislányának szemléletesen meg tudja mutatni a bennünket körülvevő világot. Képeivel határon innen és túl úttörő szerepet képvisel abban, hogy a festészetet hogyan lehet a nem látók számára akadálymentessé tenni.
„Én már Adél nem látásával nézem a világot..”
„Budapesten élünk 20 éve, Adélka 4 éves volt, amikor minden út elfogyott előlünk, hogy visszaszerezzük orvosi hibából elvesztett látását. Addig a Nagykőrös melletti Kocséron éltünk, én ott nőttem fel és dolgoztam, mint mezőgazdász. A legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy nekem egyszer kiállításaim lesznek és könyveim jelennek meg. Az anyaságnak köszönhetem, hogy immár a 117. kiállításom nyílt meg, én az édesanyai szívembe mártom festő és írói eszközeimet”.
Az 1992-ben, 29. hétre 1100 grammal és 38 centivel született mini babának az inkubátorban oxigént adtak, és túladagolás miatt sérült a szem retinája. Bár eleinte hitegették a családot, hogy minden rendben lesz, keserűen csalódniuk kellett a nem mindig szakszerű és emberséges egészségügyben. Végül egy kitűnő szakember, Pelle Anita adjunktusnő megoperálta Adél szemét, és a fénylátását sikerült megmenteni. Adél csak a sötétet és a világosat tudja megkülönböztetni, a színeket és formákat nem.
„Az életünk nem volt egyszerű, segítség nélkül, a férjemmel magunkra maradtunk, a barátok elhagytak. Tudták, hogy rendkívül vágytam az anyaságra, és képtelenek voltak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a kislányom vak. Az égiek 38 éves koromra hallották meg a kérésemet, követeléseimet az anyaságért, talán akkorra „értem” meg arra, hogy Adélnak jó édesanyja tudjak lenni. Amikor kiderült, hogy Adél végleg megvakult, nehezen tudtam feldolgozni, úgy éreztem, hogy nap mint nap harctéren vagyok.
Nagyon sok könnyhullató éjszakám volt, kínzott a tudat, hogy hogyan tudok a kislányomnak szép és értékes életet teremteni. Ada másfél évesen mondatokat mondott, és felkínálta a kezecskéjét a fény felé, a fénylátása szerencsére megmaradt. Sokat kérdezett, és én a válaszaimban igyekeztem változatos szavakkal magyarázni, pl. hogy hányféleképpen lehet beszélni a szélről ha szellő, fuvallat, vagy forgószél. Sokat gondolkoztam, hogy hogyan mutassam meg neki mindazt, amiről mesélek. Kezdetben képeslapokból, kemény kartonból vágtam ki szemléltetésképpen formákat. Adél annyira szerette ezeket a tárgyakat, hogy nem plüss játékkal, avagy babával, hanem az általam készített kedvenc figuráival aludt. De azok kezdtek rongyolódni, elgörbülni, és akkor úgy gondoltam, hogy jó lenne a kedvenceit megörökíteni. Pestre költözve egy művészbolt mellett laktunk és ez adta az ötletet, hogy elkezdjek festeni.”
Adélka Pesten az Ajtósi Dürer sori Vakok általános iskola- és óvodájában, a Vakodában kezdte meg közösségi életét, eleinte nehezen viselte édesanyja távollétét. De mire iskolás lett, már nagy örömmel vette az akadályokat. Kiderült, hogy igen okos, szorgalmas, jó humorú kislány. Inka törekedett arra, hogy megbeszéljenek minden jó és rossz történést, ami a kislányt érte. A középiskolát a Scheiber Sándor gimnáziumban végezte, jeles eredménnyel. Innen nyert felvételt a Budapesti Kommunikációs Főiskola Médiatudományi Szakára (ma Metropolitan egyetem). Inka, bár aggódva, de örült, hogy Adél egyre önállóbb, jól közlekedik, és megtanulta az érdekeit képviselni.
Inka dolgozott, festett, és egy novellájával díjat nyert a Cserhát Művész Kör Életem legnagyobb szerelme címmel meghirdetett írói pályázatán. Az írás természetesen Adélról szólt. Azóta Romanek Inkának megjelent 2 könyve, és készül a harmadik is.
„Az elmúlt évek alatt több száz képet festettem, ezek nagy részétől nehéz szívvel, de megváltam, mert tudtam, hogy ezzel örömet okozok másoknak. Kasírozott vászonra festek művész akrillal, ezért a képeket bátran lehet tapogatni, hiszen strapabíró, nem reped meg. Több rétegben viszem fel a festéket a vászonra, amelyen nem minden van egyformán kiemelve, mert akkor átláthatatlan lenne azok számára, akik ujjbeggyel „nézik”. Nagyon erős, karakteres színekkel dolgozom, hogy akinek van kevéske színlátása, az közelről nézve az erős színeket felismerje. A képeknek legtöbbször Adél adja a címet, ő a keresztanya. Minden képemnek megvan a története, az egyik kedvencem a kocséri római katolikus templom, ahol Adélt keresztelték. Eleinte leányom kérésére születtek a képek, később olyan témákhoz nyúltam, amik megszólaltak a lelkemben, olyan fájdalmas állomások és örömök, amelyeket meglepetésként festettem számára. Adél 4-5 éves lehetett, amikor kérte, hogy szeretné megtanulni a látó betűket. Először kartonból vágtam ki, később a mágneses ABC-ből vettem három csomagot, és abból rakott ki mondatokat. Nemrégen súlyos, komoly műtétem volt, amitől nagyon megriadtunk, izgultunk az életemért. A műtét reggelének napján odanéztem a hűtőre, és láttam, hogy Ada azt írta nekem: Anya, nincs semmi baj. Ez nagyon sok erőt adott nekem.”
Akik ismerik a családot, tudják, hogy Inka az egész életét alárendelte annak, hogy a lánya számára elviselhetővé tegye az elviselhetetlent, láthatóvá a láthatatlant. Ezt sosem áldozatként élte meg, hanem a neki rendelt sorsnak, azzal, hogy édesanyaként és művészként tudjon segíteni azoknak, akiknek nehezebb élet jutott.
„Mindig is alkotó, teremtő ember voltam, vagyok, sok mindent tervezek a jövőre nézve. Szeretném, ha ebben az évben erőben és egészségben tudnám támogatni Adélt a mesterképzőjén. Vágyom arra, hogy nagymama lehessek, számos festmény várja az „életre keltését”, szeretnék sok kiállítást, hogy ezek közreműködésével is tudjak segíteni Adél sorstársainak érzékenyítő programok, rendezvények keretében. Készülőben van egy újabb könyvünk, azt is szeretném megjelentetni.
Én már Adél nem látásával nézem a világot, megtanultam, hogy nincs elvesző részlet, mindenről mesélek a lányomnak. Kicsi korában gyakran frusztrált, hogy jól el tudok-e mondani mindent, jól láttattam-e, meg tudtam –e értetni vele a világot, a világ csodáit, szépségeit.
Eddig összesen 117 kiállításom volt határon belül és kívül, ezt Adélnak köszönhetem, nélküle sosem jutott volna az eszembe, hogy fessek. Mi, látók természetesnek vesszük, hogy dőzsölünk a sok vizuális szépségben. A rendezvényeken a vakok nemcsak annak örülnek, hogy kitapinthatják a képeket, hanem ennek kapcsán megnyílnak, és ez tovább inspirál, és meggyőz, hogy jó úton járok.”
A következő részben Taskovics Adélt, Romanek Inka lányát mutatjuk be.
Szerző: Forgács Sára
