„Azért vagyok itt, hogy elmondjam népünknek, Amerikában élő barátainknak és a világnak, hogy ma, 2016 november 25-én, 22 óra 29 perckor meghalt a kubai forradalom főparancsnoka Fidel Castro” – jelentette be a National állami tévében Raúl Castro. A temetés időpontja egyelőre nem ismert.
Fidel castro 1926, de egyes források szerint 1927. augusztus 13-án született egy kubai cukornádültetvényen, Mayarí város közelében. Két bátyja és három nővére van.
Az éles eszű, tehetséges diák leginkább a sportok iránt mutatott érdeklődést. 1941-ben került a Havannai El Colegio de Belénbe, Kuba legelőkelőbb gimnáziumába, ahol részt vett a diákok politikai harcaiban. Nyers, vidékies temperamentuma és megnyilvánulásai miatt az El Loco – az őrült – nevet kapta osztálytársaitól. Világnézeti képe itt indult fejlődésnek a jezsuita papok hatására, akik a spanyol nyelvű katolikus világot felsőbbrendűnek tartották az anyagias angolszász világhoz képest.
Középiskolai tanulmányai befejezése után 1945-ben a Havannai Egyetemre ment jogot tanulni, ahol 1950-ben jogi diplomát szerzett. Castro három éven át praktizált, később elnyerte a jogtudományok doktora fokozatot is.
1952. március 10-én Batista, a valamikor jelentéktelen kis őrmester katonai puccsal átvette a hatalmat az országban, kiszolgáltatva azt az USA-nak, és katonai diktatúrát vezetett be. Ebben az időben Castro már ismert politikus volt, az Ortodox Párt radikális szárnyát vezette. Megkezdődött a felkészülés egy katonai felkelésre, melynek a célja az erkölcsi megtisztulás és a nemzeti méltóság visszaállítása.
A gyengén felszerelt, Castro vezette csapat 1953. július 26-án, a santiagói karnevál idején a felfordulást kihasználva megtámadta Kuba második legnagyobb katonai támaszpontját, a Moncada laktanyát. A támadás nem volt sikeres, ennek ellenére ezt az eseményt tekintjük a kubai forradalom kezdetének.
Castro pere azonban a santiagói kórházban, a nyilvánosság teljes kizárásával, egy kórteremben zajlott. Közel négy órán át tartó védőbeszéde – melyet utolsó mondatáról „La historia me absolverá” (…a történelem fel fog menteni…) címen ismernek – vádirat a Batista-rezsim ellen, illetve saját politikai programjának kihirdetése. Ez a szónoklat titokban elterjedt egész Kubában, és szimpatizánsokat szerzett a Movimientonak.
Castrot 15 évre ítélték. Népszerűsége megugrott és nemzeti mozgalom indult a moncadisták amnesztiája érdekében. Batista az USA nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. A mozgalomhoz azonnal csatlakoztak a különböző katonai csoportok is, elkezdődött a pénzgyűjtés és a titkos katonai felkészülés.
1955-ben Castro elhagyta Kubát, és a pénzügyi-katonai háttér kialakításán fáradozott. Kijelentette, hogy nem terrorizmust, hanem forradalmat akar, és bízik benne, hogy a tömegek mögé fognak állni. Bejelentette a sajtóban, hogy expedíciós hadsereget indít Kubába, hogy elűzze Batistát.
Castro 1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 forradalmárral tért vissza Kubába. Az Oriente tartományban partra szálló csapat megsemmisítő vereséget szenvedett a kormányerőktől, de Castro néhány társával bevette magát a Sierra Maestra hegységbe és gerillaháborúba kezdett.
Castro a radikális baloldaliak mellé állt, ezzel megkönnyítette a kommunisták dolgát, akik eddig gondolkoztak, hogy a harc mellé álljanak vagy sem, így azonban támogatták Castrot.
1958 őszén Fidel Castro úgy döntött, hogy az ország egész területére kiterjeszti a gerillaháborút. Erre két hadosztály kapott megbízást, az egyik Havanna felé, a másik nyugatra vonult. A városokat összekötő utakat, hidakat tönkretették, így Batista csapatai nem jutottak utánpótláshoz, és könnyű volt őket felszámolni. November végén a kormánycsapatok próbálták megállítani őket, de a támadás december elején összeomlott és a gerillacsapatok kezdtek támadásba. Nem sokkal később már három nagyvárost kivéve az egész ország Castro kezén volt. Batista és közvetlen hívei 1958 decemberének végén elmenekültek az országból. A Castro vezette Forradalmi Hadsereg 1959. január 1-jén ellenálás nélkül bevonult Havannába. A Moncada-laktanyát január 2-án egyetlen puskalövés nélkül foglalták el. Győzött a forradalom.
Az államosítások miatt konfliktusba keveredtek az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig már bombázta Havannát. Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns amerikai támogatással partraszállást kísérelt meg, de támadásuk három nap alatt összeomlott. 1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, s a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába.
A két szuperhatalom atomháborúval fenyegető konfliktusa 1962 őszén végül békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. A földbirtokos osztályt egy új földreform felszámolta, bevezették a gazdaság központi irányítását. Fő exportterméküket, a cukrot, a szovjet tömb vette meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben a KGST tagja lett, s mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben az etiópiai forradalmat. Az Egyesült Államok 1975-ben lazított az embargón, 1978-tól lehetővé vált az emigránsok hazalátogatása, a családok egyesítése. A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után sokan azt várták, hogy Castro is megbukik, ám alábecsülték őt. Kuba elszigetelődött ugyan, de a „Líder Maximo” belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni.
A demokráciák világában Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”.
A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte. Az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be.
Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását, s megindult a gazdasági növekedés. Castro valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, újabb tízezrek lélekvesztőn Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma azonban nemcsak a félelmen alapult. Legendás volt meggyőző ereje, gyengéje viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite.
2008 február 19-én hivatalosan lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról testvére javára, azonban a pártfőtitkári posztot megtartotta. 2011. április 19-én kilépett a párt központi bizottságából is.
47 éves uralma alatt tíz amerikai elnökkel dacoló, a kubai hírszerzés szerint több mint hatszáz – Washington és más ellenséges hatalmak által irányított – gyilkossági kísérletet túlélő Castro számára minden bizonnyal a leginkább szíven ütő változás hazája életében az volt, hogy az Egyesült Államok hivatalosan többé nem esküdt ellensége az országnak. A drámai fordulat öccsének, a hatalmat 2008-ban átvevő Raúl Castronak a munkásságához köthető. Ezzel kapcsolatban azonban a kommunista kubai állam megalapítója nem rejtette véka alá kétségeit.
Reakciók Fidel Castro halálhírére:
Ferenc pápa: „Fidel Castro halála szomorú hír”
Hszi Csin-ping kínai elnök: „Castróval a világ egy jó és őszinte elvtársat veszített el”. A kínai elnök szerint Fidel Castro nagy ember volt, akinek emlékét megőrzi a történelem.
Francois Hollande francia államfő:„Fidel Castro maga volt a megtestesült kubai forradalom, annak reményeivel és kudarcaival együtt”
Bohuslav Sobotka cseh miniszterelnök: „Fidel Castro kezdetben nagy reményeket ébresztő forradalmár volt, de fokozatosan diktátor lett belőle.”
Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke: „Castro a múlt század történelmi jelentőségű alakja volt, s halálával egy olyan ember távozott, akit sokan hősnek tekintettek. Örökségét a történelem fogja megítélni.”
HrGlobe összeállítás