2019. július 18 , csütörtök - Frigyes

C’est la vie – beszéd és hallgatás

Az én kicsi lányom elkezdett beszélni. Először csak egy-egy szó volt, de napról – napra gyorsul a folyamat.

Figyelem, hogy csinálja. Nézi a szánkat, koncentrál. Látom, hogy már formálja az ajkait, de még hang nélkül. Újra és újra formálja, egész addig amíg végül ki meri mondani. Szé(k), bo(t), vijjá (villa), zsi (rizs), tééészta, kréta… Ahogy kimondja, vár és néz nagy szemekkel. Várja a hatást. Persze, mi örülünk nagyon,megdicsérjük, megismételjük, hogy igen, értjük. És ő nevet, nagyon élvezi. Élvezi, hogy tud valami újat, élvezi, hogy elismerjük, élvezi, hogy kommunikálunk egymással, élvezi hogy figyelünk rá. Ha véletlenül nem tennénk, persze úgy is kiharcolná. Van is olyan. Akkor odajön, mint egy csimpaszmajom felmászik ránk, a telefont kiveszi a kezemből és leteszi, vagy csak “mondja a magáét” amíg oda nem fordul az ember. Hatásos eszközei vannak, mindig eléri a figyelmet.

Nézem őt és közben azon gondolkodom, miben is vagyunk mi felnőttek mások? Mire nevelem őt? Mit tudok én tanítani neki?

Végső soron ugyanígy örülök, ha figyel valaki rám, ugyanígy vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, végig hallgasson. Ha valamit el tudok mondani úgy, hogy megértsenek én is boldog vagyok. Legszívesebben én is csak csimpaszkodnék valakire és néha úgy ordítanék, hogy hallgassatok már meg. Vagy olyan boldog lennék ha a középpontban lehetnék egy kicsit. Ha megdicsérnének, ha elismernének, ha megveregetnék a vállam, hogy ez jó volt, vagy hogy szeretünk, vagy csak, hogy jó hogy vagy. Csak úgy. De mi felnőttek, ezeket már olyan jól leplezzük.  Megtanulunk nem toporzékolni, nem visítani, nem sírni.

Nem kérjük a figyelmet. Vágyunk rá, de nem kérjük.

Ha kérjük sem nyíltan. Esetleg utalunk rá, vagy szomorúak leszünk, talán durcásak. De nem felnőttes dolog a figyelemért cirkuszolni, ugye? Még mondjuk is, hogy gyerekesen viselkedik, meg hisztizik. Megtanuljuk az önállóságot és vele együtt a magányt. Megtanuljuk a hallgatást, a nemsírást, a csöndet. Összeszorított szánkba még bele is harapunk, az elfojtás és a magunkba zárás művészei lettünk. A semmibaj hazugságához még mosolyogni is tudunk.

A gyermekek beszélni, mi hallgatni tanulunk…  Mert ez aztán olyan felnőtt viselkedés ugye?

 

Szerző: Timinka

Facebook hozzászólások