2019. augusztus 24 , szombat - Bertalan

C’est La Vie – ultra kupi, mega depi

Reggel fordítva vettem fel a bugyimat, az ülepe a bal combomra került. Levettem, visszavettem. És persze a trikómmal is gond adódott. A címke elöl és kívül. Levettem, felvettem újra. Állítólag szerencsét hoz, ha nem veszed észre és egész nap úgy járkálsz. Nem tudom, én már ezzel a szerencsével szkeptikus vagyok, a nyáron is sorra találtam a négylevelű lóheréket, de a szerencse csak épp annyi volt, hogy megtaláltam őket, azt hiszem…

Iszonyú dolog ez a nyomott hangulat. Nem mondom, hogy depresszió, mert túloznék, csak egy tartós vacak állapot ült rám, de az a nemkelekkiazágybólsem típusú, pocsék valami, amikor nincs kedved meg erőd semmihez. Persze kisgyerek mellett még egy igazi depressziót sem engedhet meg magának az ember, ami azért ilyenkor oltári szerencse. Mégis, minden olyan nehéz. Szó szerint is. Nincs erő, nincs motiváció, semmi, csak a szomorúság. Nem írok, nem ékszerezek, nem hívok fel senkit és tulajdonképpen nem is csinálok semmit. Persze most túlzok, ennyire nem rossz a helyzet, de valami van, és nem tudom az okát.

Talán az ősz, ez a sötét, vagy, hogy hetek óta szét van pakolva a lakás, mert várjuk az asztalost. Hát Godot, igazából, úgy tűnik. Szekrények nélkül kisgyerek mellett a lakás egy atomtámadás utáni csendélet. Kiborít. Nem vagyok egy tisztaságmániás, de a rendet szeretem, visszahat a belső kuszaságomra. Ráadásul ezek a kupacok, ha megindulnak, maguk alá terítenek még engem is. Frusztrál. Áh. A fene tudja.

De ma kimozdultam és ez jót tett. Volt egy pro bono melóm és az ilyesmi mindig jót tesz, de tegnap este még rettentően szomorú voltam. Egy barátom, gondolom meg akart vigasztalni és azt mondta, hogy ma biztos fog valami jó érni engem, ami kizökkent ebből a mélységből, higgyem el, ha máskor nem, hát út közben.

Nagyon siettem a helyszínre, szeretek gyalogolni, gyorsan menni. Ráadásul meg van az a rossz szokásom, hogy az alapvetően szorongó természetemet túlzott magabiztossággal leplezem, így dobálom magam és riszálom a hátsóm, mintegy nagyon vagány, menő csaj. A frissen szerzett kis izmaimmal (majd erről később) jól kihúzom magam és nem megyek, hanem vonulok. Szóval siettem, riszáltam, dobáltam ééés, az álló kocsisor mellett elcsúsztam egy nagy rakás kutyaszaron. Akkorát estem, hogy azt hittem a térdemnek annyi. Állok ott kutyaszarosan és görnyedten a fájdalomtól meg a decikivagyok szitutól, mire a mellettem elhaladó valaki még a 19-re lapot húzott: megkérdezte, nagyon fáj –e  ahol beütöttem, majd mikor mondtam, hogy  igen, rettentően, tovább állt!

Úgyhogy fel is hívtam a barátomat, hogy megköszönjem a jóslatot, tényleg nagyon jó élmény volt. És ahogy meséltem ezt az egészet úgy röhögtünk, hogy végül is csak kizökkentett ebből a szar passzból. A kutyakaka… (Hja este vettem észre hogy egész nap fordítva volt rajtam a bugyi. Másodszorra is rosszul vettem fel csak most a jobb combomra került az ülepe… ) Sokszor rimánkodom egy normálisabb ÉNért…!

 

Szerző: Timinka

Facebook hozzászólások